Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakok-
ról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játé-
kának díszletei.Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjá-
tékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni
kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk
érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör
valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és bar-
lang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak
benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás
hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne
fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk
volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és ko-
mor. Mindenekelött - és mindenekfölött - fázunk. Mint egy
középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan,
kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vas-
tag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeíbe, félünk
valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még felde-
reng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunk-
ban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet,
melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó,
keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott,
mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek,
a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hi-
deg napsütésben. Mindez elmúlt. Nyarak és telek megtanítot-
tak rá, hogy a télnek nincsenek "örömei", nincs más, igazi
élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami
él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni.
Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kez-
dődik az a csendes és szanatóriumszerü szobaélet, mikor úgy
ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjai-
ra, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már
nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek
örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom,
bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcso-
lyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait.
Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sö-
tét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány
öröm.
A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint
a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Ta-
lán kibírjuk.
* *
Márai Sándor A négy évszak
