Szeptember
Az ökörnyállal kezdödik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal,
a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évsza-
kok, egy idö óta, általában háborúkkal kezdödnek. Az égre né-
zünk, a sürü, szirup színü égre, hallgatjuk a berúgott darazsak
dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze rob-
bannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyé-
szet felé tart; de az ember sem tétlen.
Bombával és ökörnyállal kezdödik, s a végén, szeptember
végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rög-
zítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön le-
beg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek
semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma
szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben
a kerti virágok, s a huszonnégy éves költö neszeli az öregséget,
az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a vi-
lágmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és
halállal kapcsolatban érez.
Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz
író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú öszben.
A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bom-
bákat, messze valahol, szerte az öszülö világon. A vers olyan
erövel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna
valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy
személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt
is, hogy kerti virág-ot írt öszi virág-ok helyett, azt, hogy ta-
karta helyett takará-t írt a költö, szenvelgö és régies fordulattal.
Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétöl csaknem
független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába ír-
ták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz
esztendö távolságán át, s felkavarja az idöben és a mulandó-
ságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentöen
öszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívem-
ben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az öszbe.
A délután meleg még. A természet szölöcukorral táplálja gyen-
gülö érlökését. A szökökút tava pislog, mint egy öreg ember eny-
ves szeme, ravaszul és alamuszian.
Az ösz a Hüvösvölgyben kezdödik, valamivel a Vámház mö-
gött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhász-
né mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér,
már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között
kezdödik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hüvös-
völgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvü
milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene ját-
szik, egészen régi és fellengzös operarészleteket, például az Un-
dine nyitányát. A kerti utak mentén a köangyalok hajfürtjeit
vérpiros szölölevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túl-
tömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a
Veronika elött, s biztosan tudom, még tartogat az élet számom-
ra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és
szölöcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.
* *
Márai Sándor:A négy évszak SzeptemberA könyv itt elérhető.
